A KÁPRÁZATOS LÉTEZÉS. KILENC VERS.

 

 

 

 

 

 

 

A költő-bölcs

O Poeta Sábio

 

A bölcs első kézből szerez információt

Mindamellett amikor ír

Nem táncolnak a Menádok

Ijesztő szeretni téged

Terror de Te Amar

 

Ijesztő szeretni téged a földön ami oly nagyon törékeny

 Fájó szeretni téged ebben a torzító térben

Ahol minden megtör és tompít bennünket

Ahol minden hazudik és különválaszt.

 

Semmilyen csillag ne perzselje az arcodat

Semmilyen isten ne hozza fel a nevedet

Arra ahol te mész még a szél se járjon.

 

Egy kristálytiszta napot készítek teneked

Friss mint a szellő és ismétlődőn teljes

Mint ahogy sorjában nyílnak a hullámok.

1950

A kert

O Jardim

 

Virágban pompázik a kert és ragyog,

A fű fölött és a lombok alján

A szél jár-kel, ábrándos és szórakozott,

Vándor, ezernyi vándorútján.

 

A május savas és élő a színe,

Emészti a saját tulajdon tüze,

Ezen a kristályos délutánon

Viszik tovább az útjai

A valószínűtlen káoszig, ami

A jóságom és rosszaságom.

 

És én a kerti balettjébe

Beolvadva kószálok és merengek,

Most lehajolok nézegetve

A tó fenekén a kerteket,

Belesimul a pillantásom

Az új és puha levelek

Kimondhatatlan zöldjébe

Régi frissesség-szomjúságom

Akarom lecsillapítani vele.

1944.

Egy ismeretlen hercegnő arcképe

Retrato de uma princesa desconhecida

 

Ahhoz hogy neki ilyen hosszú és vékony nyaka legyen

Ahhoz hogy a csuklója kecsesen mozduljon mint a fűszál

Ahhoz hogy tiszta legyen a tekintete és szembenéző

Ahhoz hogy ilyen szálegyenes legyen a dereka

Hogy a fejét ilyen büszkén felemelve hordja

Ilyen kivételes fényt sugározzon a homloka

Az kellett hogy meggörbített testű és nehéz türelmes kezű

Rabszolgák egymást sorban követő nemzedékei

Szolgálják a még némiképp darabos és köznapi

Vadul kapzsi és csaló hercegek sorát

Egymást követő nemzedékeken át

 

Ez a beláthatatlan emberpazarlás

Pusztán azért volt hogy ő ez a számkivetett

Lezárt céltalan tökéletesség legyen

1947.

A tökéletes óra…

É esta a hora…

 

A tökéletes óra ez mikor elcsendesül

Az ember zaklatott mormolása

És megszólal végre egész legbelül

A fásult álmok mélyről jövő hangja.

 

Ez az az óra melyben a rózsák azok maradtak

Amik a perzsa kertben voltak

Ahol Szádi és Háfiz nézte és imádta őket.

Ez az óra titkos hangokat

Rejt melyeket a vágyaim akartak és idéztek.

Ez az az óra amelyikben most már csak

A levelek beszélgetnek levelekkel.

Ez az az óra ami megsemmisíti az időt

És a saját arcomat sem ismerem fel.

1947.

Elveszített kert

Jardim Perdido

 

Virágba borult kert, a sohasem volt kert,

Tele képpel, de a formája nem szilárd,

Benned szétosztódott az óriás világ,

A szeretettel és a magánnyal terhelt.

 

A fák zöldje abban a lángban égett,

Ami a vöröslő rózsákból ömlött,

A káprázatos létezés belépett

A kavargásba, ahol minden létrejött.

 

A mennyországi istenek és a poklok

Mozgalmasságát hordta magában a fény,

És itt az esély és az épp nem létezés

Pillanata az örökkévalóság volt.

 

De benned a mozdulat széttöredezett,

A mozgás, amit egy sűrűbb lét egybetett,

Mert megvolt mindig a többi lebegő

Kert is, az elveszett és a lehető.

1944.

Az áttetsző

Da transparência

 

Uram szabadíts meg minket az áttetsző veszélyes játékától

A mi lelkünk óceánjának mélyén nem korall és kagyló hanem

Kívül rekesztett vágy van

És nem tudjuk jól hogy a vágyak amik csendben

Irányítanak mind valami tompa dallam

És hogy egy nap váratlanul megjelennek

A katasztrófák nagy sima udvarán

Szibillák

Sibilas

 

Szibillák, egész szeretetlenül és vakon,

A komor barlangok belsejében.

Az űrt, mint a tüzet szítják,

Amíg a testetlen félelemnek ugyanaz a fénye

Az éjjelt és a nappalt nem mossa egybe.

 

Előcsalogatják a legbelső éjszakák

Torz páráját, amik összegyűlnek

Az önmagukhoz kötözött erőkben,

Mikor a szavak odacsapódnak a falhoz

Az elejtett madár vak verdesésében,

A szárnyakkal bíró lény rémülete élesen,

Mint űrbéli óra adja ki a hangját.

Egy fehér nap

Intervallum II

Um Dia Branco

Intervalo II

 

Adj nekem egy fehér napot, belladonna tengert,

Mozgalmasságot,

Amit egy teljes álom egybetartott,

Mint egy pillanatot.

 

Együtt akarok lépni azzal, aki

Névtelen, lebegő tájak közt alszik.

 

Olyan néma képek,

Hogy amint nézem őket, úgy tűnik,

Bezárult a szemem.

 

Egy napot, amikor felejteni lehet.

1950.

 

Sophia de Mello Breyner Andersen portugál költő.  1919 Lisszabon – 2004 Lisszabon.